2011. szeptember 18., vasárnap

Málna története, aki 56 kilót fogyott - 1 rész


Ma ismét egy példaértékű történetet hozok nektek. Igyekszem úgy megválogatni a történeteket, hogy legyen minden esetre példa. Eddig volt harmincas évei elején járó, egy gyerekes anyuka, aki 25 kilót fogyott, aztán egy három gyerekes anyuka, aki háromszor is fogyott 25 – 30 kilót. Most viszont egy harmincas éveit taposó hölgy történetét fogom megosztani veletek, aki máig 56 kilót fogyott. Lehet, hogy már néhányan ismeritek innen-onnan, hisz kicsi a világ, de remélem azért mégis sikerül eddig nem ismert részleteket, információkat közölni róla. Ez egy több részes történet lesz, mert bizony van mit megosztani veletek, és a fogyásának még nincs vége. Ezért kérlek figyeljétek a Málnáról szóló további bejegyzéseket is.






Málnát is véletlenül „ismertem” meg, virtuálisan. Pár napig gondolkodtam azon, hogy írjak neki, vagy ne. Aztán „próba szerencse” alapon megszólítottam. Azonnal jelentkezett és estére már bele is egyezett a cikk megírásába. Elmondhatatlanul örültem, mert bizony nem mindennapi a története. Sok volt sorstársa vehetne róla példát, olyanok akik még mindig azt próbálják elhitetni a környezetükkel, hogy képtelenség lefogyni. Ő bebizonyította, hogy a sok betegség ellenére igenis le lehet, és le kell fogyni, mert a betegségek a hízás miatt (is) vannak és nem fordítva.

Az én szavaim már fölöslegesek, nem is szaporítom tovább a szót, szóról szóra idézem azt, amit Málna írt.
"Azt hiszem ez az egész elhízás dolog gyerekkoromban kezdődött. Anyukám családja vidéki sváb család, az iskolaidőt Pesten töltöttük, a szünidőket az Alföldön. Ismerős talán másnak is az a néhány mondat, hogy „Addig nem állhatsz fel az asztaltól/nem játszhatsz/nem nézhetsz tévét, amíg meg nem etted, ami a tányérodon van!”, vagy „Csak még ez a kicsit edd meg a mama/papa/anya/apu kedvéért!” esetleg „Majd megennéd te még kislányom, de akkor a mama/papa stb. már nem lesz!”. Na ettől a sok jó szándékú, de – ma már tudom – ostoba mondattól belém épült hosszú évek alatt, hogy akkor vagyok jó, szerethető, kedves, ha falok mint egy éhes kapás.


Nem voltam sem sovány, sem kövér, hanem olyan kis husi. Anyai ágon nem volt jellemző az elhízás, apai ágon nagyapám nagyon elhízott volt, apukám egy rövid ideig szintén, de aztán cukorbetegség miatt lefogyott. Anyukámra, öcsémre sosem volt jellemző a túlsúly, a nagynéném pedig törékeny, babaszerű picike nő. Az étkezés… A gyerekkorom a pörkölt és rántott ételek, vajas sütemények szentháromságában telt. Tipikusan rossz értelemben vett magyaros konyha volt a jellemző kötelező evésekkel, de normális adagokkal. A repeta volt a jutalom a jó jegyért. Ennek ellenére – talán az akkor még működő iskolai testnevelés és sportfoglalkozások miatt – civilizáltan néztem ki. Miután a szüleim elváltak és anyu két gyereket nevelt egyedül, nem igazán volt ideje velünk foglakozni, így a szeretetet a törődést az elkészített étel jelentette. Ha anyu nem is volt sokat otthon, a hűtő mindig dugig volt töltve, ha otthon volt, akkor a munkával töltött napokra főzött meg előre. Az étel volt a szeretet, a törődés, az édesség a jutalom.

A súlyomat nem igazán mértem. Nem volt rá szükség. Az iskolai mérések eredményét mire kijöttem az orvosi szobából már el is felejtettem. Olyan 16-18 éves koromban álltam először tudatosan mérlegre, A gimnáziumot 70 kiló körül fejeztem be. Ez a 172 centis magasságomhoz éppen annyi volt, hogy gusztusosan, nőiesen voltam gömbölyű. Gimnázium alatt és után éjjel-nappal táncoltam. 20 éves koromban az első kapcsolat végetértével a táncnak is vége szakadt. Ebben az időben 63-65 kiló voltam 1-2 évig. Akkor kezdtem hízni. Mivel az első kapcsolatom gyerekkoromban kezdődött még gyerekszerelemként így nem tanultam meg hogy kell lereagálni azt, ha a volt barátom összes haverja felhív a szakítást követően és bepróbálkozik. Mivel anyuval nem volt bizalmas kapcsolatom nem kértem a segítségét. Egyszerűen olyanná akartam válni, hogy ne kelljek nekik. Ettem. Zavaromban, szégyenem, kínomban, hogy ne csak fizikai tárgy legyek, hanem szeressenek. Ettem. 70-75 kiló lettem és ez 5-6 évig így is maradt. Jól éreztem magam, aktív életet éltem. Aztán jött egy kapcsolat, amiben híztam úgy tíz kilót. Unalmamban. Katona volt, sokat volt vidéken, külföldön. A szolgálat volt az első, a találkozásaink – még az előre megbeszéltek is – a nemzetközi helyzet függvényében bizonytalanok voltak. Néha a nappalin, néha a hálószobán trappolt keresztül a XX. Század történelme. Ettem. Ültem, vártam és ettem.

No ebből a kapcsolatból léptem a – testsúly szempontjából - még rosszabba. Egy nálam 21 évvel idősebb férfival kötöttem össze az életem. Az első pillanattól én voltam a családfenntartó, én kellett vállaljam a hagyományos férfi szerepeket. Gyűlöltem. Teljesen feje tetejére állt az életem. A férfit szerettem. Értékes, okos embernek, művésznek tartom, az egyik legműveltebbnek akit ismerek. Ugyanakkor… Én a kapcsolat feltételéül azt szabtam, hogy gyereket szeretnék. Akkor 29 éves voltam. Ő színleg belement aztán gyakorlatilag megszűnt a szexuális életünk. Így persze gyerek sem lett a dologból. Közben mindenki azt mondogatta kössek ki mellette, nem vagyok már fiatal, szüljek gyerekeket, ne válogassak, jobb úgysem jön, ő legalább nem csal meg, nem bánt.

Ma már ezt is tudom a fele sem igaz. Megkötöttem a kompromisszumot és éltem egy kifelé boldog kapcsolatban, ami belül nem együttélés volt, hanem egy lakásban – az enyémben – laktunk. Megfelelési kényszerből ettem ismét. A generációs különbségek úgy törtek elő, hogy hozzá öregedtem. Nem bulizni jártam, hanem hangversenyre, nem kirándulni, hanem író-olvasó találkozóra, kiállításra. Ő minden nap meleg vacsorával várt, enni kellett, ha nem akartam megbántani. Nagyon szeretett engem, csak… Én tartottam valahová, Ő pedig általam került egy helyzetbe, ami tökéletesen megfelelt neki és nem tett semmit, hogy előrébb lépjünk. Amikor elvesztette a munkáját, nem keresett másikat, mert úgy is megvoltunk. Akkor már csak a kötelesség tartott mellette. Nem akartam végignézni ahogy közel 55 évesen utcára kerül. Az együtt töltött négy és fél év utolsó három évében átlagosan havi 60-80 deka plusz súly rakódott rám a bánatevéstől, a kárpótlási evéstől.

34 évesen kiléptem a kapcsolatból nagy nehezen, hosszú harcok, veszekedések árán. Az volt a függetlenségi nyilatkozatom, hogy diétázni kezdtem. Újra nőnek akartam érezni magam. Fogalmam sincs hány kiló voltam. Addigra már sem mérleg, sem tükör nem volt a lakásban. Elkezdtem aquafitnessre járni, 90 napos diétával próbáltam fogyni. Eleinte ment is, mivel nagy súlyról indultam. Megismerkedtem egy férfival, akiről azt reméltem, hogy a párom lesz, de végül nem lett az. Ennek ellenére megváltoztatta az életem.

Tibivel a neten ismerkedtünk meg egy társkereső oldalon. Én az első pasim adatlapját mentem oda átnézni, mert a srác nyígott, hogy a nők nem válaszolnak a leveleire, Tibi meg – mint utóbb kiderült – eredetileg fényképeket nézegetett, majd kalandozott, végül már csak a fénykép nélkülieknek írt. Én ilyen voltam. Még csak nem is kerestem se társat, se partnert, csak ahhoz hogy az elsőm reglapját meg tudjam nézni, regisztrálni kellett. Málnapuding lettem regisztrációs pontnál (magasság, súly, mellméret, hajszín, stb.) bejelöltem az első lehetőséget. Így lettem én egyszerre szőke, barna, kismellű, vékony, ugyanakkor elhízott házas egyedülálló.

Nem is értettem hogy jutott eszébe rámírni a következőt: Hmm a Málnapuding finom lehet! Mire én rém intelligensen azt feleltem: Naná, te barom! A tejszínhabot meg te hoznád ugye? Ezek után nem elküldött a fenébe, hanem aranyosan előadta, hogy azt hitte ez egy ismerkedős oldal, de köszöni, hogy rávilágítottam mekkorát téved. Erre én bocsánatot kértem és elkezdtünk csetelni. Aztán már napi több órát cseteltünk, majd elkérte a telefonszámom. Tetszet, hogy ugyanakkor megírta az Ő összes elérhetőségét is. Volt keresztneve, vezetékneve, okos volt, kedves, megértő, MŰVELT, férfias. És nagyon tudott udvarolni. Soha fel sem merült, hogy képet cseréljünk. A beszélgetések alapján alkottunk képet egymásról, vagy inkább víziót. Hetekig fél éjszakákat átbeszélgettünk. Mindenféléről. Volt, hogy a Vankel motor működési elvét magyarázta, de mindegy volt, imádtam hallani a hangját. Aztán felvetette, hogy találkozzunk.

Betojtam. Addigra nyilvánvaló volt, hogy a sport az élete, hogy a szép, karcsú, sportos nőket szereti, bár határozott ideálja nincs. Mindent kitaláltam, hogy ne kelljen találkozni, mert féltem, hogy a találkozás után a beszélgetéseinket is elveszítem. Aztán összeszedtem a bátorságom és megírtam Neki, hogy elhízott vagyok, tehát nem leszek az esete, pedig Ő nyilvánvalóan nem barátot keres bennem és emiatt, meg amiatt mert én sem fogadom el magam, inkább ne találkozzunk.

Nem telt bele fél óra és zsinórban csörögni kezdett a telefonom. Ő hívott. Nem vettem fel. Írt egy olyan levelet, amit egyszer az életben minden nőnek kapnia kellene. Annyi gyengédség, kedvesség és odafigyelés volt abban a pár sorban, hogy elmondani sem lehet. Úgyhogy végül felvettem a telefont és beleegyeztem, hogy találkozzunk. Ezer közül tudtam a Bosnyák téri tömegben hogy kivel találkozom, pedig sosem láttam képet. Együtt töltöttük az egész napot. Végigbeszélgettük. Mindenről. Egy valami változott meg: eltűnt az erotikus évődés a beszélgetéseinkből, noha még többet beszéltünk, mint előtte. Már nem tekintett nőnek, hanem barátnak. De ez akkor még épp csak rosszul esett, hisz még nem voltam érzelmileg oly mértékig érintve a dologban.

Aztán, amikor Pesten lakást keresett, egy hónapig nálam lakott (a nappaliban a kanapén aludt), és úgy fél kézzel levezényelte nagymamám lakásának a felújítását. Majd, a szülinapomon késett. Sokat. A telefonját nem vette fel. Én kiborultam, zokogni kezdtem és szépen lassan rájöttem, hogy beleszerettem. Írtam Neki egy SMS-t, hogy szeretem és inkább ne jöjjön, mert ez után a felismerés után én inkább olyannal lennék, aki szeret és nem olyannal, aki kedvel. Eszter barátnőm Zalakarosról szinte pillanatok alatt nálam volt, hogy kisírhassam magam a vállán. Mint kiderült, Tibi Budaörsről fordult vissza Győrbe, mert ott vette ki a telefont a csomagtartóból, ott látta, hogy kerestem és ott olvasta az üzenetet. Visszaírt: Ez a Te napod, legyen úgy, ahogy szeretnéd. De ugye tudod hogy beszélnünk kell arról, amit írtál? Igen, tudtam.

Legközelebb, mikor Pestre jött, elmentünk halat enni a Népszigetre és gondosan nem beszéltünk az egészről. Majd mikor jöttünk haza én kértem, hogy még ne menjünk fel, mert akkor bőgni fogok. Kimentünk a Ligetbe. Leült egy padra. Odahúzott maga mellé, megfogta a kezem, nem engedte hogy elhúzzam és azt mondta, hogy hazudna ha azt mondaná, hogy nem jutott eszébe hogy milyen lenne együtt, de jelenleg különböző okok miatt csak a barátságát tudja felajánlani. Elfogadtam. Rádumált az edzőteremre, rádumált a fogyókúrára, rádumált hogy dolgozzunk közösen. Én meg mindent és mindenkit alárendeltem ennek a dolognak és azt reméltem, majd változik. Csak épp az okok ami miatt nem akart párkapcsolatot rajta kívülállóak voltak, így nem változott semmi. Egyre rosszabbul viseltem ezt a se hús, se hal állapotot és mindent megtettem, hogy meg tudjam gyűlölni, holott csak segíteni akart. Mindenbe belekapaszkodtam, ami ellene fordíthatott. Aztán mindig megbántam. Minden szó mögött a sértést, a bántást a lekezelést kerestem, minden nőt meg tudtam volna ölni, aki csak elment mellette az utcán.

Ő szegényem meg csak próbálta érteni. Kívántam Neki, hogy boldog legyen, ugyanakkor nem tudtam volna elviselni, ha mással boldog. Szerencsére más sem volt. Legalábbis nem annyira komoly, hogy észrevehető legyen. Egy idő után ritkultak a beszélgetések, találkozások, mert egyre kevésbé bírta az irracionális hisztijeimet, kiakadásaimat. Ugyanakkor, ha hívtam, kértem, akkor jött, meghallgatott, segített és szembesített a hülyeségeimmel. Ezt én úgy éltem meg, hogy csak a rosszat látja bennem.

Amikor megismerkedtünk 125 kiló körül voltam. Tibi segítségével elkezdtem komolyan, ésszerűen, összeszedetten diétázni és csak úgy potyogtak le a kilók. Aztán ahogy fogytam elkezdtek megjelenni körülöttem a pasik. Többen. Csak épp Tibi nem. Akkor én miatta diétáztam és mivel nem látszott észrevenni, a leghülyébb megoldást választottam. Abbahagytam a diétát, az edzést és zabálni kezdtem. Gondoltam akkor majd észrevesz, sajnál, magamhoz kötöm, stb. Épp az ellenkező hatást értem el. Ettől végképp kiborultam. Értéktelennek, nullának éreztem magam, úgy éreztem, azt sem veszik észre, hogy létezem.

Elkezdtem hasonszőrűeket keresni és köztük sikeressé, értékessé válni. Akkor három éve valóban túloztam a súlyommal kapcsolatban. A kiinduló súlyomra rátettem tíz kilót, az elértből levettem tíz kilót, hogy sikeresebbnek tűnjek és végre valakinek érezzem magam. Legkevésbé önmagamhoz voltam őszinte, A diétával kapcsolatban szó szerint ugyanazt vallottam, mint most, hiszen ugyanúgy ettem, ugyanúgy a Tibi által összeállított diétát csináltam. Amíg csináltam. Egyszerűen érdekesnek és sikeresnek akartam tűnni, holott nem voltam az. Feladtam a diétát, feladtam a változtatást és az egész miatt Tibin akartam bosszút állni, őt okoltam, pedig csak segíteni próbált. Nekem. Miattam. Én pedig nem fogadtam el amit adni akart, mert nem tudta azt adni, amire vágytam.

No ezért jutottam el decemberben arra a pontra, hogy megkértem, ne találkozzunk egy ideig. Nem akartam, hogy meggyűlöljük egymást, nem akartam elveszíteni.

Az utolsó beszélgetésünkkor kértem tőle egy búcsúölelést. Nem adott. Viszont a fejemhez vágta, hogy ha igazán akartam volna hogy együtt legyünk, akkor tettem volna érte. Közölte, hogy igenis fontos a fizikai vonzódás, a külső és ezt nem kilókban, hanem önmagammal szembeni igényességben érti. Mert én épphogy elkezdtem edzeni, fogyni, változni, azonnal abbahagytam, elkezdtem tenni önmagam ellen és most súlyosabb vagyok, mint bármikor mióta megismert. A fejemhez vágta, hogy Ő csak egy egyszerű pasi, aki nem tud füstjelekből olvasni, a gondolataimat kitalálni és nincs beépített detektora ami jelzi, hogy mikor van az, hogy épp az ellenkezőjét szeretném, mint amit mondok. Meg, hogy Ő mindig csak végighallgatta, hogy majd ez lesz, meg az lesz, de tenni sosem látott a változásért. Ez alatt a fogyást értette, de következő szavakat sosem ejtené ki a száján: kövér, dagadt, fogyókúra, fogyás, fogytál. Nála testesség van, diéta és változás, vagy alakulás.
Először megharagudtam, aztán rájöttem, hogy az első szótól az utolsóig igaza van. Nekem is fontos a külső. Ha nem 192 cm lenne és 110 kiló izom, hanem mondjuk ugyanehhez a magassághoz 80 kg, esetleg csak 170 cm nyilván én sem ájultam volna be ennyire és talán én is csak a barátot látnám benne fizikai vonzódás nélkül. De nekem mindig az ilyen szép nagyra nőtt pasik jöttek be. És igen, következetlen is voltam, meg hisztis is, valamint tényleg kövérebb mint valaha, mert a reménytelen szerelmet sütivel próbáltam ellentételezni..


December 22-én elköszöntünk egymástól. Akkor nem tudtam mi lesz. Nem tudtam elképzelni úgy az életem, hogy nem napi szinten a része. Aztán megtaláltam a Hoxa fogyiklubját és elkezdtem újra edzeni járni a régi edzéstervekkel."

A történet hamarosan folytatódik. 

5 megjegyzés:

  1. Málnára Pipacs hívta fel a figyelmemet, és azóta lelkes olvasója vagyok! Elképesztő az akaratereje, a kitartása, sokaknak példa lehet!!! Meg lehet csinálni, csak akarni kell és én továbbra is drukkolok neki, hogy elérje a célját és boldog legyen!!!! Bambi1978

    VálaszTörlés
  2. Én is olvasom Málnát le a kalappal ,nagyon drukkolok neki !

    Elképesztő tényleg az akarat ereje .
    Üdv Erika

    VálaszTörlés
  3. csodálatos vagy, a kitartásod, s a bátorságod is, hogy ,,kés alá fekszel'', ahogy a második részben irod. a bőr nem húzódik vissza még a sporttól sem?

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Az én koromban és ilyen mértékű fogyásnál sajnos nem. 10-15 kilót simán kibírt volna, de most 62 kiló mínusznál tartok. Ennyit nem. Persze húzódott valamennyit, de sportolhatok akármennyit, a kialakult kötényhason csak a szike segít.

    Málna

    VálaszTörlés